A Bogárd helységnév személynévből keletkezett magyar névadással (1138/1329), az alapjául szolgáló személynévnek a magyar „bogár” főnév az alapszava. A megkülönböztető szerepű Sár­ előtag a Sárvíz mellékére utal (Kiss). A valószínűség és a történelmi adat amellett szól, hogy az első tulajdonosaitól, a Bogár- és Tinódy-családoktól kapta a nevét. A falu a XIV. században keletkezhetett, eredetileg két külön faluból állt, melyeket csak egy utca választott el egymástól. Egy vatikáni okmány szerint - 1459­ben - a középkori Bogárdon (mely falu akkor valamivel keletebbre volt, mint a mai) Szűz Mária tiszteletére szentelt plébánia-templom állott (emlékét a „Puszta-templom” dűlő őrzi. F. Szabó G.: Fejér vm. 234). Károly szerint 1323 óta ismert besenyőtelek volt és Tinódtól, mely hajdan külön birtokállományt és külön községet képezett, csak egy utca választotta el. Az 1586. évi defter említi, de lehet, hogy egykori lakosai nem is keresztények voltak, mert benne török erősség (palánk) állott (I. 485 és V. 234). Bogárd­-Tinord - mint e kettős nevet viselő helység - régi múlttal bír, s a XVI. században - a török uralom idején - gyakran szerepel Bogárd neve. Az 1562-es defter a simontornyai basa kerületéhez tartozó helységek között említi, 1582-ben kilenc háza volt, 1586-ban - mint egy török vitéz hűbéradománya - szerepel mint falu, melynek lakosai fej- vagy kapuadót fizettek. (Ez időben többször említenek Bogárddal együtt egy Szirt nevű helyet, pl. 1584-ben „Szirt és Bogárd” 24 házzal. Lehet, hogy a „Szirt” elnevezés Tinordot jelzi?) Bogárd 1608-10­ben (44 fős) török-őrséggel erősített palánk (vagy párkány) volt. A hódoltság (1541-1686) idejéből református egyháza életéről, viselt dolgairól vagy papjairól semmit sem tudunk (még azt sem, hogy létezett-e Bogárd­Tinordon református egyház). De ha a defterbe felvett „hitetlenek” kifejezés alatt a magyarokat értjük, akkor azok csak „a magyar vallást”, a kálvini irányzatot követhették (mert itt és másutt is olyan nemesek laktak, akik ebben az időben már reformátusok volt. Tinordot illetően Tinódi Lantos Sebestyénről (ki a XVI. század első felében élt) tudjuk, hogy itt született és református volt, utódai sokáig birtokolták a falut (Toldy: Magyar Költészet története). A XVII. században csupán pusztaként említik (a polgári község létéről nincs adatunk). Lehet, hogy az egyes majorságok, melyek minden községi vagy egyházi szervezet nélkül elszórtan feküdtek egymás mellett, vagy uraik, mint országban sokan cselekedtek így ezekben az időkben, a török uralma alól hódolatlan vidékekre távoztak, hátrahagyva birtokaikat és - esetleg - jobbágyaikat, ezért kevésbé lehetett lakott ez a vidék. Egyházkerületünk jegyzőkönyvei sem emlékeznek a XVII. századi Bogárd­-Tinordról, vagy itteni egyházról.

A török kiûzése után Fejér vármegye visszanyerte önállóságát és joghatóságát, 1696-ban, összeíratta a megye falvait, de közöttük sem Bogárd, sem Tinord nincs faluként említve, csak "praedium"-ként szerepelnek. Az 1702-es vármegyei összeírás (de az 1731-es neo­acquistica comissio is pusztának mondja), sõt az egyház megye 1740. évi jegyzõkönyve is ezt írja: "Praedium Bogard Nobilium Reform". A vármegyei katholikus plébániák összeírását magába foglaló 1753. évi jegyzõkönyv (a megye levéltárában) is pusztának mondja Bogárdot és Tinordot, de megjegyzi, hogy benne "egytõl-egytõl Kálvinista Kompossessorok laknak, kik azonban a vajtai plébános joghatósága alá tartoznak, csakhogy halottjaikat a plébános tudta nélkül maguk temetik el". (Egy 1693. évi jószágkeresõ irat - Fejér megye levéltárában Tinordi András ügyében - Tinordot már falunak említi, egy 1723. évi - megyei tanúkihallgatási jegyzõkönyv - is lakottnak mondja, amelynek kálvinista lakossága a szomszéd Vajtához tartozik.) De Bogárd­Tinord akár falu volt, akár puszta, benne az 1730-as években olyan "kálvinista nemzettség" lakott, amely elég erõsnek érezte magát arra, hogy "ekklézsiát fundáljon". Három kiterjedt ágú buzgó család (a Huszár, a Német és a Mészöly) vallásuk iránt érzett szeretetbõl indíttatava, gyermekeik neveltetésének szükségét érezve és bátorítva az országos törvény ama rendelkezése által, hogy a nemes urak saját birtokaikon gyakorolhatják vallásos szertartásaikat, az 1736. esztendõben elhatározták, hogy közös erõvel kis imaházat (oratoriumot) építenek, abba lévitát (ludimagistert) állítanak, ki nekik isteni tiszteletet tart és gyermekeiket oktatja. Így is cselekedtek, mert nemes Huszár János bogárdi fundusán vályogból, deszkamennyezettel, nádtetõvel nyolcvan férõhelyes templomocskát és a lévita számára egy szobát építettek. Az imaház elõtti haranglábra egy kis harangot helyeztek, ezzel a felírással: "Szentelték Atya Fiú Szent Lélek Istennek Bogárd és Tinord N. possessori Ao 1737", ez hívta ettõl kezdve a nemes familiák tagjait és cselédjeiket naponként az istentiszteletre, amit Egrédi Sámuel (vagy Pál) lévita (ludimagister) tartott. Egérdi után az 1738. évi superintendentiális gyûlés Devecseri Pétert rendelte - a nemes urak kérésére - Bogárd­Tinordra. "Elmehet - úgymond a superintendentiális jegyzõkönyv - mivel papi kelékekkel bír, ha az ekklézsia valamely szabadságot nyerhetne". (Ugyanis a veszprémi püspökség joghatósága alá tartoztak ekkor a bogárd­tinordi reformátusok.) A püspök 1738-ban a Helytartó Tanács tudomására hozta, hogy Bogárdon engedély nélkül épült imaház, mely azonnali vizsgálatra utasította a vármegyét, amit az a helyszínen megejtett. A vizsgálat megállapította, hogy nevezett családok földesurak lévén, saját birtokaikon bátorkodtak - az 1681. évi törvénycikk értelmében vallásuk szabad gyakorlása végett - istentiszteleti helyiségrõl gondoskodni. De a H. T. azon az alapon, hogy nemcsak a földesuraknak, hanem az egész község jár az istentiszteletre és mert Fejér vármegye nem artikulált vármegye (amelyben szabadna új egyház fundálása), meg azért is, hogy a ludimagister nemcsak istentiszteletet tart, hanem esket is, eltiltotta a bogárd­tinordiakat az imaház és harang további használatától. Elrendelte továbbá a templom ajtaját bezárni és lepecsételni, ami még abban az évben meg is történt, 1738-ban volt elsõ ízben eltiltva az istentisztelet. Az eljárás ellen tiltakozó Huszár János és Mészöly Gergely nemeseknek a kiküldött bizottság megengedte, hogy az imaház bezárása ellen fellebbezhetnek. De sem õk, sem a többi nemesek felfolyamodással nem éltek, hanem mivel a bezárt imaház ajtaján lévõ pecsétet (állítólag játszó gyermekek) leszakították, újból megnyitották és bele jártak istentiszteletre. Az egyházmegye jegyzõkönyve szerint "ennekutána nemsokára a veszprémi káptalan közbenjárására végleg eltiltattak a bogárdi és tinordi kompossessorok az oratoriumtól, amelyet ekkor széllyel is hánytak a káptalan parancsolatjából". Egy darabig meg voltak fostva a bogárd­tinordi hívek az oratoriumtól és el voltak tiltva az istentisztelettõl, ezt mutatja az 1742. évi folyamodványuk, melyet a királyi udvarhoz nyújtottak be imaház építési engedélyért. A H. T. elrendeli az alapos és részletes vizsgálatot (tartalmát nem ismerjük), melynek a kedvezõ eredménye lett, mert 1743-ban újonnan épült imaház Bogárdon (hogy az imaház széllyelhányásától az újnak megépítéséig mit cselekedtek a bogárd­tinordi reformátusok, azt egy 1748. évi tanúvallomási jegyzõkönyvbõl olvassuk: "amidõn a Bogárdon és Tinordon lakozó kompossessorok az oratorium ususától eltiltattak, azután mind addig, míglen ez mostani oratoriumot föl nem építhették, hol egyik, hol másik házakban és kamarákban, hol pedig istállókban, végtére a lévita házában jártanak a könyörgésre lévitájukkal együtt. És hogy megtudhassák, hol és kinél tartatnék a könyörgés és egyben gyûlés, azon helynél és háznál, egy póznára jelül egy darab fehér ruhát kikötöttek, minthogy elsõ esztendõben a tilalmazás után harangozni sem merészeltek, az oratoriumot újítani sem merték, elromlott összedõlt". E jegyzõkönyv azt is elmondja, hogy: "Huszár János uram fundusán - úgymond a tanú - építtetett közönséges költséggel és erõvel és fából, circiter kétszáz ember kapaczitására való, benne kályha helyett egy sütõ­forma sárból épített kemencze is vagyon, melyet a falaknak és oldalának vékony volta miatt télen be szoktak fûteni". Tehát az új imaház csupán Huszár János Földesúr magános használatára engedélyezett oratorium volt, de titokban belejártak a többi familiák is (épült ez az elõbbi imaház keleti végére). Az egyházmegye jegyzõkönyve szerint az elsõ eltiltás 1742-ben történt, de hogy Devecseri lévita mennyi idõt töltött itt, nem tudjuk, talán egy évet sem. 1742-ben Istvándi Beniámint rendelték "iskolatanítóságra és papságra", de õ nem tudta megnyerni a nemes uark szeretetét, kevés idõ múlva elhagyta hivatalát, kit azután Vörös Mihály követett, aki gyermekek tanításán és a naponként való könyörgéseken kívûl más lelkészi teendõket is végzett, amint megtudjuk ezt a fentebb említett tanúvallomási jegyzõkönyv következõ soraiból: "A lévita nemcsak könyörgést és prédikálást teszen, hanem a halottakat is énekszóval eltemeti és harangozással, nemelyeket pedig ha kívánják predikáczióval is szokta, sõt a házasulandókat is hirdeti. Az esküttetést és a keresztelést a sárkeresztúri prédikátor viszi véghez, aki négyszer egy évben gyóntatni (ti. úrvacsorát osztani) le szokott járni: Karácsonykor, Húsvétkor, Pünkösdkor, Újborkor. Ezért fizet neki az egész község hat forintokat esketõ keresztelõ szolgálatján kívül, ugyanezért mindenkori megjelenése alkalmával Szikszai István keresztúri pap predikácziókat is szokott tenni". Bíró Márton veszprémi püspök - a reformátusok iránt érzett dühös ellenszenvérõl ismeretes fõpap ("ki nemrég foglalta el a fényes polczot") - tapasztalta, hogy a bogárdi oratoriumban a "község" is megjelenik imádságra, ezt a körülményt 1747-ben feljelentette a H. T.­nak, mely vizsgálatot rendelt el, amit 1748 õszén megejtettek, ebbõl kitûnt, hogy a "község" csakugyan jár istentiszteletre, a lévita prédikál, halottakat temet, stb. Az ügynek az lett a vége, hogy mivel a Pesti Comissio elõtt nem volt a bogárdiaknak szabad vallásgyakorlatuk, tehát most sem bírhatnak jogosan és így istentiszteletet nem tarthatnak. Úgy látszik azonban, hogy ennek ellenére fenntartották az oratoriumukat és lévitájukat a bogárdiak, csak midõn a veszprémi püspök egyre jobban félemlítette õket, fordultak tanácsért Helmeczy István superintendensükhöz, hogy mitévõk legyenek. Õ azt ajánlotta, hogy "mivel a filiális egyházakban, tehát Bogárd­Tinordon is (mert nem anyaegyház) tiltva vagyon a nyilvános vallásgyakorlat, nem látszik tanácsosnak ezen tilalomnak ellenszegülniök, de helyesen cselekszenek a nemes urak, ha egyenesen a királynõhöz folyamodnak". A tanácsot megfogadták, a folyamodványt 1749-ben (a többi Fejér megyei ekklézsiákkal együtt) elkészítették és benyújtották a királynõhöz. Ebben panaszkodtak, hogy a veszprémi püspök megfosztotta õket attõl a kis vallásszabadságtól is, mellyel a Huszár János-féle oratoriumban bírtak, és a vajtai római katholikus plébános joghatósága alá helyezték õket. A következõ határozat jött: "az urak saját személyükre saját udvarukon magános vallásgyakorlatot nyernek". Ebben az állapotban maradtak a bogárd­tinordi hívek 1757-ig, mialatt Huszár János oratoriumát használták istentiszteleti célra a többi urak is. A vármegye - úgylátszik - nemigen ellenõrizte õket, a vajtai plébános pedig - miután neki bizonyos stolárékat adtak - elnézte az urak egybegyûlését a Huszár-féle imaházban, akiknek lévitájuk folytonosan volt. Az eddigiekbõl látszik, hogy a bogárd­tinordi egyház (ha ugyan így nevezhetõ) rendes anyaegyháznak ezidõben nem, csakis a sárkeresztúri egyház filiájának tekinthetõ. (Igaz, hogy a bogárdiak anyaegyházat nem alkothattak, de azt fõként az országos törvények megszorító rendelkezéseinek tulajdoníthatjuk, nem pedig, mintha a nemes urak nem lettek volna képesek papot s tanítót együtt eltartani, mert hiszen a fentebb említett lévitákat is elég tisztességes díjazásban részesítették.)
1757 válságos esztendõ a kicsiny gyülekezet életében, mert az egyház ettõl kezdve megszûntnek tekintendõ, ugyanis ez évben elhalálozott a buzgó Huszár János, akinek udvarán épült az oratorium, és azt jegyzi fel az egyházmegye jegyzõkönyve, hogy "az udvari oratoriumban megszûnt a közönséges istentisztelet, s mivel sem lévita, sem prédikátor nem vala, Huszár János fia Péter, maga könyörgött és olvasott fel bibliát a község elõtt". Ebbõl kitûnik, hogy néhai Huszár János csakugyan a maga személyére s udvarára nyert vallásgyakorlatot annak idején és hogy õ volt éltetõ lelke, fenntartó oszlopa a kicsiny gyülekezetnek, halálával megszûnt a vallásgyakorlat joga. A többi nemes urak vagy csakugyan nem bírtak elegendõ erõvel, vagy nem akartak ismét külön oratoriumot építeni, lévitát tartani, elegendõnek tartották, ha a sárkeresztúri lelkész olykor-olykor átment hozzájuk prédikálni, úrvacsorát osztani, Huszár Péter pedig maga lett az elõimádkozó, bibliát olvasó a koronként összegyûlt hívek seregében. Szép példája õ a hitbuzgóságnak, méltó, hogy neve és emlékezete sokáig fennmaradjon. 1757-82 között a bogárdi­tinordi egyház nem létezett, csak mint az 1763. évi egyházkerületi jegyzõkönyv "ecclesia filialis" néven említi "mely nincsen alávetve a plébánusoknak". Ez utóbbi kifejezést lehet úgy értenünk, hogy vagy mint nemes urak teljesen lerázták magukról a plébános joghatóságát, vagy pedig bizonyos stolárét fizettek neki és a plébános magukra hagyta õket. Az újszülötteket fõként Cecére vitték keresztelni (amit bizonyít az ottani anyakönyv). Az egyházkerület 1842. évi "Almanachjában" van egy jegyzet, hogy Huszár János halálától fogva "másütt tartatott az istentisztelet" pedig a Huszár-féle imaházon kívül más imaházuk és lelkészük nem volt, de bizonyos, hogy lévita lappangott valamelyik nemes úrnál, aki tanított, elõimádkozott, ott ahol szobát vagy karmát nyitottak neki.
A Türelmi Rendelet hozta el a bizonyos fokú szabad vallásgyakorlatot a bogárd­tinordi reformátusoknak is. Erre hivatkozva folyamodtak 1782-ben imaház építéséért és lelkipásztor beállításáért, mivel a rendelet szerint az egyház megalakulásához szükséges száz család megvolt a helységben. A H. T. ez ügyben vizsgálatot rendelt el, melyet a vármegye úgy talált, hogy a régebbi idõben megengedtetett magános szabad vallásgyakorlattal visszaéltek a bogárd­tinordiak, ezért az eltöröltetett, a pusztát - mely már helységnek tekinthetõ - nemes urak lakják, adót nem fizetnek, az egyházszervezés költsége tehát adóalapot nem érint, és száz családnál több van, lévén a lélekszám 839 fõ. A küldöttség megszemlélte azt az (56x16 öles) udvartelket, amelyet Soós Imre és felesége Huszár Erzsébet, valamint Németh Rebeka együtt adományoztak templomépítés végett, megtekintette azt az iratot is, melyen 2760 frt 36 kr összeget ajánlottak egyes buzgó egyháztagok az építendõ templom költségére. A küldöttség pártolólag terjesztette fel jelentését, a H. T. pedig 1783 tavaszán határozatot hozott, hogy bár a bogárdiak meguktól már elõbb behoztak némi vallásgyakorlatot és így megbüntethetnének azzal, hogy semmiféle engedély nekik nem adatik, de most csak megdorgáltatnak, egyébként az oratoriumépítés nekik semmiféle engedély nekik nem adatik, de most csak megdorgáltatnak, egyébként az oratoriumépítés nekik megengedtetik torony nélkül, lelkész mint "minister domesticus" (udvari pap) beállítható. A szomszéd sárszentmiklós-pusztai híveknek is megengedték, hogy Bogárdra járjanak istentiszteletre, csak a plébános stólája meg ne csorbuljon.
A templom 1783-ban felépült az elmített funduson, mint a "bogárdi és tinordi egyesült ekklézsia" temploma. Mellé haranglábra a régi kis harangot helyezték, egy másik nagyobbat késõbb, az 1790. évben szereztek. Lelkész- és tanítóként Komáromi Sülye Józsefet hívták meg 1783-ban, de rendes pappá csak 1790-ben lett, amikor az egyház teljes és nyilvános szabad vallásgyakorlatot nyert és a superintendentia által ezen minõségében megerõsíttetett, minden vallásbeli szertartást végezhetett, anyakönyvet önállóan vezethetett, az oratorium melletti házikóban lakott és tanította a gyülekezet kicsinyiet nemcsak elemi dolgokra, hanem latin nyelvre is. 1791-ben hattagú presbitériumot alakítottak két "kurátorral" az egyház ügyeinek kormányzására. A presbitérium elsõ teendõje volt, hogy a régi iskola-épület helyett újat és tágasabbat emeljen, miként egykorú jegyzet mondja: "ezen mi helységünkben Sátoros Isten dicsõsége veteményes kertjének elõmozdítása és virágzóbb állapotban levõ helyheztetése iránt való forró buzgóság minket szüntelenül foglalkoztata". Mivel az iskolához az egyháznak nagyobb fundusra volt szüksége, az egyház elõljárói: Huszár János, Mészöly István, id. Német József, Huszár Pál kurátor, Pál Mihály egy alkalmas "fundust" kértek Német Rebeka nagyasszony és leánya, Huszár Erzsébet Soós Imréné asszonytól az 1792. éveleji folyamodványukban, így: "Megesküdtünk a zsoltáríróval az Úrnak és fogadást tettünk a Jákób erõs Istenének, hogy be nem megyünk addig a mi házunknak hajlékában, a mi ágyunkban fel nem hágunk, a mi szemeinknek aludni, és a mi szemöldökünknek szunyadni nem hagyunk, míg fel nem keressük az Úrnak nevét s helyét, a Jákób erõs Istene sátora veteményes kertjének alkalmatos helyét ... Hol keressünk pedig azt a helyet? ... A mi Nagyasszonyunknál és vígasztalására megmaradott egyetlen leányánál az õ kedves élete párjával ... Azért az Isten dicsõséges veteményes kertjének számos gyenge plántácskáit öleinkbe felvevén, alázatos Instantiánkat bemutatjuk, kérjük azon fundust, mely a parochiális fundussal által ellenben vagyon ... Ez a jótétemény lészen drágalátos illatnak szaga Istennek kedves és kellemetes áldozat (Fil. 4: 18). Ez lészen egy olyan kincs, mely az örök életnek elvételére való fundamentum (Tim. 6: 19)". A folyamodvány eredménye az lett, hogy nevezettek vállalták: "ama fundust örök áron átadjuk ezen reformáta bogárdi szent ekklézsiának". Az új iskola ez 1300 négyszögölnyi funduson nem sokára (1797-ben) fel is épült közadakozásból, a régi iskola harangozóházzá lett. Komáromi halála után, 1791 nyarán Somodi István jött prédikátorul (a lelkek száma Tinorddal együtt 1007 volt) és 1791-1840­ig szolgált, ittléte alatt gyarapodott az egyház számban, erõben (jóllehet a gyülekezet tagjait csekély egyházi adót fizettek, 1783-tól fogva a felnõtt személyek 5 garast és egy véka búzát), az egyháznak vagyonosabb buzgó tagjai istentiszteleti eszközökkel látták el az Úr házát. A hívek 1790-ben egy három mázsás harangot készíttettek, mely késõbb elhasadt, helyette a tinordi és szentmiklósi hívek hozzájárulásával - 1809­ben - 851 frtért újabb harangot öntettek.
Báthory Gábor püspök 1816-os látogatása érdekes rajzát adja az egyház akkori életének: "Organizált presbyterium nincsen itt, mindegyik birtokos úr presbyternek tartja magát, de aki jelen nincsen a gyûlésen, az nem tartja magára nézve kötelezõnek a határozatot. Ennélfogva a parasztok sem teszik amit parancsol a kurátor, csak ha tetszik nekik, hát még a nemesek! Kurátor vagyon négy; kettõ Bogárdon, kettõ Tinordon. Van pénztárnok is. Egyik sem esküdött fel hivatalára, mindegyik a maga lelkiismerete szerit sáfárkodik. Az ekklézsia jövedelme: a zsidók templomától, mészárszéktõl, korcsmától és egy zsellérháztól járó árendák, perselyek, adományok, halottakra való harangozás és a fentmaradó lélekpénz s gabona. Bogárd és Tinord különbözõ arányban fizetnek. Bogárdon: minden úrvacsorával élõ egyén (kivéve a cselédeket) fizet 15 garast, 1 véka búzát és árpát; egész Tinord pedig általában véve 50 pozsonyi mérõ búzát. Bogárd az összegyûjtött gabonából fentmaradt részt beadja az egyház kasszájába, Tinord sohasem, hanem visszatartja, árpát meg éppen nem fizet. Régen az utazó és a közsgi szegények vasárnaponként a templomajtó elé álltak s ott kaptak segélyt egyes hívektõl, a perselybe nem maradt. Határoztatott tehát, hogy e rendes és az agentiálékra szolgáló perselyben kívül másik legyen a szegények számára és ezeknek nem szabad a templomajtó elé állani. Konfirmáczió éppen nincs szokásban, e helyett így vagyon: poenitentiális héten csakis vallás taníttatik az iskolában, s a pap bemegy kis vizsgát tartani. Iskolába gyermek jár 100-110. Tanulnak Láczay kis és nagy kátéját, valláshistóriát, geographiát, Hármas-Kistükört, Számvetést, Synaxist, Periodologiát, Corneliust, Phaedrust, Magyardeák grammaticát, hazai törvények summáját, éneklés mesterségét. Télen nyáron járnak iskolába. Az ekklézsiának filiái: Szentmiklós, Rétszilas, Sismánd, Felsõ-Alap, Körtvélyes, Kis- és Nagy-Lók, Töbörzsök, Karácsonyszállás, Elõszállás, Venying, Újmajor, Herczegfalva. Mindeme pusztákon 416 hitsorsos van, templom nincs sehol, se iskola, a predikátornak nem fizetnek. A lelkek száma összesen 1583". Az 1820-as években történt a templom megnagyobbítása és a kõtorony építése. Tapasztalták az egyház elõljárói a gyülekezetnek a filiákon lakók nagy gyarapodását, a templom kicsinységét és toronytalanságát, elhatározták e szándékok foganatosítását. Az adományok gyûjtése olyan szép eredménnyel járt, hogy Bogárdról és Tinordról 8991 frt gyûlt be. Az építkezést 1827 õszén megkezdték, amikor a torony szegletkövét (annak napkeleti-északi sarkánál) október 8-án tette le Somodi István lelkész a gyülekezet jelenlétében e szavakkal: "Soha te rajtad a pokol kapui diadalmat ne vehessenek!". Két év múlva ment teljességre a templom bõvítésének és a kõtorony-építésnek a munkája, elõbbi zsindelytetõvel, utóbbi réztetõvel látva el, az építkezés 10.171 v. forintra rúgott, ide nem számítva a gyülekezet tagjai által teljesített harmadfélezer fuvart és másfélezer napszámot. Ugyanekkor újították meg a papiházat is, melyet 1825-ben nagyobbítottak. Az egyház 1805-tõl Sár­Bogárd­Tinord nevet viselt (elõnevét a Sármelléktõl vette). Német Zsigmondné Télsa Zsuzsánna 500 frtot adományozott a templomi szószék és papiszék díszítésére, Mészöly Istvánné Szûcs Zsuzsanna s leánya Mészöly Eszter úrasztalát csináltattak 240 frton, Huszár Lídia Mészöly Károlyné egy úrvacsorai arany rojtos kendõt ajándékozott. Az egyház a papiházat átalakítja iskolává, az iskolaépületet pedig a templommal szemben az utca másik oldalán papiházzá. 1889-ben a templomot javították, majd új gazdasági épületeket emeltek, gyászkocsit vettek, takarékmagtárt alapítottak. 1919-21 között az összes egyházi épületet javították, a templom külsejét tisztogatták. 1923-ban új harangokat öntettek az elvittek helyébe. 1927-ben a parókiát renoválták. Az egyház a II. világháború alatt kevés kárt szenvedett. 1973-ban új parókiát építettek és még ugyanebben az évben a régi lelkészlakást gyülekezeti házzá alakították. A templomot 1983-ra felújították. 1986-ban a hátsó épületek helyére újat építettek és a gyülekezeti házat teljesen felújították, ebben élt és tanított 1838-39­ben Tompa Mihály. 1994 elején, a templom száz méternyi padjában - svájci technológiával - energiatakarékos fólia­fûtést készítettek.
A templom legrégebbi része, a fõhajó északkelti-délnyugati tengelyben épült 10x24 méteres belsõvel, ennek mind a két vége a nyolvszög három oldalával zárul. Késõbbi építmény a torony felõli oldalhajó (a toronnyal együtt 10x10 méteres alapterületû), belsõ tere 8x10 m. A templom északnyugati 23 m magas homlokzati tornya klasszicizáló stílusú. A kõlábazattól felfutó pilaszterek fejezetesek. A kõkeretes bejárati kapu felett egy vízszintes szemöldökpárkány, felette félkör alakú ablak, fent nagyméretû timpanon készült. (A templom stílusa kisérteties hasonlóságot mutat a gyöngyösi református és a miskolc-görömbölyi görög katholikus templomokkal.) Ha szemben állunk a torony alatti fõbejárattal, jobbra, a templomkertben, egy erre a célra kialakított helyen van az I. világháborús hõsi emléktábla. A torony faltükreiben az osztópárkánytól indulnak az álló téglalap alakú zsalugáteres harangházablakok, fölöttük óraíves mezõvel. A többszörösen beugró sisak rézzel fedett. A templomon félkör alakú ablakok vannak, a délnyugati végén bejárattal. A belsõben sík, vakolt mennyezet, falazott szószék a délkeleti fal közepéhez simul, fölötte festett, díszes koronával. A szószék és a Mózsesszék népies rokokó izû munka, ezektõl jobbra, a falra helyezték a lelkipásztorok neveit megörökítõ táblát. A három egységesen összehangolt karzat közül az északkeletin van az orgona, melyet Steinreich Lipót épített 1877-ben tíz változattal. A torony felõli karzat a legnagyobb, ennek mellvédjében állnak a márvány-erezetû pillérek, melyek a tetõt is tartják. Középen ládaszerû úrasztala áll. Az elegáns berendezésû, késõbarokk-klasszicista stílusú mûemlék jellegû templom 840 ülõhelyes. Három harangja van. A 400 és 200 kg-osokat Szlezák Ráfael öntötte 1949-ben Rákospalotán, a nagyobbik felirata: "Az elsõ világháborúban elvitt harang helyett öntött harang a második világháborúban elpusztulván, újraöntetett a sárbogárdi hívek önkéntes adományából". A97 kg-osat a Bp.-i Harangmûvek készítette 1923-ban.
Fényes Elek szerint "Sárbogárd és Tinord két egymás mellett fekvő puszta" 1580 református, 860 katholikus, 173 evangélikus, 568 zsidó, az 1911-es névtár szerint 2061 református és 2785 másvallású lakossal, 1993-ban 924 reformátust számlál.
További lelkészei: Komáromi József 1782-90; Úrházy Lajos(meghalt 1880 szept.10) 1840-80; Forgách Endre(meghalt 1913 jún.4) 1884-1913; Kis Dániel 1913-51, 1927-ben megírta az egyházközség történetét; Szabó Imre(Alsóittbe, 1919 okt. 30-) és felesége Szabó Éva 1952-85; Agyagási István(Soltvadkert, 1954. jún. 23-) és felesége Temesváry Éva 1985-től mind e mai napig, a történeti anyag összeállításában segítettek. A régi parókia falán látható a Tompa Mihály emléktábla.
Szórványai: Alsótöbörzsök (4 km) 220 református lélekkel és Felsőkörtvélyes (lásd a névsorban a helyén, 8 km a sárbogárdi parókiától.